Ezt a versemet 14-15 éves koromban írhattam. Akkoriban szörnyen gyötört a magány, és tudtam, hogy valahova tartozni akarok, de nem volt világos, hogy hova. A bizonytalanság és a remény kettőssége szinte felőrölt és ezt az életérzést örökítette meg akkor ez a vers.
Éjféli felleg
Mint lila tó tükre, ha a Hold fényére mered,
Most úgy kémlelek én is egy távoli felleget,
Melyet féltő fuvallat tart a magasban,
Amit sóhaj szül és akarva-akaratlan
Hozzád elrepít.
De álmot sző körém a drága éjszaka,
Furcsa álom ez, hisz vágyaim hada.
Vágyom rád, eme tiszta éjjelen,
S érzem, értelmét veszti nélküled életem,
Mely egy múló állapot csupán.
És ha az álom majd égig ér,
S többé már nem kérdi, hogy „miért?”
Akkor elküldöm én hozzád, elküldöm neked,
S hordárul választom azt a távoli felleget,
Mely összeköti ifjú lelkünket.
Ha majd ismét társául szegődik a remény,
Mely lehet fényes Nap, édes csók, vagy egy meleg tenyér,
Akkor majd ismét elmondom, elárulom neked,
Ki volt az, ki csak érted élt és még most is szeret.
Egy bolond talán.
De ha társául megmarad az örökös talány
És terhét nehezíti a fájó, kínzó magány;
Úgy jobb, ha azt a sápadt felleget,
Melyet szívében örökké dédelgetett,
Elnyeli a homály.
