Ezt a verset Roland barátom babájának születése után írtam, ezzel köszöntve a kicsit.
Világra jöttél
Életet adni, s egyszersmind kapni, felfoghatatlan lehet!
Hát nem ragadja magával e gondolat a képzetet?
Legelőször látni sírni, s majd midőn rád nevet,
Én mondom, örökre szívedbe vésed ezt a nevet:
Botond
Mától ő lesz az, e gyermek, ki teljessé teszi az életed.
Vele osztod meg az otthonod, a szereteted, az ételed.
Vele fekszel, kelsz, még álmodban is vele vagy, úgy lehet.
Nem csoda, hisz jobban félted őt, mint saját létedet.
A világot, melyben felnő majd, ő sem készen kapja.
Te teremted meg számára, hiszen te vagy az apja!
Te, a párod, s Botond. Egy felhőtlenül boldog család.
Ennél többet, azt hiszem, nem kívánhat egy régi barát!
