Egy vers abból a korszakból, amikor ingáztam Pest és Kecel között.
Esti vonat
Vonatom egyre mélyebben ássa magát az éjszakába,
S a táj már a szemem elől el-elvész;
Csak a kerekek morajlása hallik,
És az az ismerős, lágy lüktetés.
Mintha ismerné fárasztó hetemet,
Mint jó feleség az urát, elringat engemet.
Elringat, és fel nem ébreszt, ma a kűrt is halkabb;
Valahogy lágyabban szól, sőt leginkább hallgat.
Úgy szeli a rónát, az esti ködön át,
Hogy a szívekbe lopjon egy kis romantikát.
Szép emlékek sorát éleszti fel bennem,
Többek közt, mikor az Andihoz mentem.
De volt már száz olyan pillanat,
Mit neked köszönhetek, te esti vonat!
